Címkék

, ,

Amint a nyolcat elütötte az óra, behúzták a bejáratok függönyeit a Brémai Színházban. Erre a kissé elsötétített nézőtéren a javarészt idősebbekből álló nézőközönség izgalma tetőfokra hágott. Mindenki a színpadon elhelyezett két vörös fotelt leste, a fotósok hada is ezt a két fotelt akarta minél jobb szögből lefotózni. A színpad előtt ekkor két személy tűnt fel, észrevétlenül próbáltak az első sorban levő ülőhelyeikre eljutni. Elkésett nézők, gondoltam, de ekkor az egyik vékony, sötét ruhás személyen feltűnt a jellegzetes frizura. Herta Müller, morajlott fel a tömeg. A beosonó írónő éppen észrevétlen igyekezett elfoglalni a helyét, de az őt felismerő olvasók tapsviharral köszöntötték.

Herta Müllert röviden és tömören mutatta be egy úr, miközben én végig azon izgultam, hogy ha majd az írónő fellép a színpadra és megszólal, érteni fogom-e vagy sem, amit mond. Kezemben a színház előterében vásárolt Herztier (Szívjószág) könyvét szorongattam, és bele-belelapoztam. Örömmel vettem tudomásul, hogy a szöveget megértem, így egy bánsági írónő könyve lehet az első német nyelvű irodalmi élményem. Aztán megvizsgáltam a kis cetlit, jól olvashatóak-e a neveink, amelyeket előre felírtam rá, hogy ha dedikálásra kerül a sor, könnyű legyen azt Herta Müllernek lemásolni. Ekkor lépett a színpadra a főszereplő, aki rövid köszönés után neki is állt a kivetített szövegeit felolvasni, ugyanis a Vater telefoniert mit den Fliegen című könyve kapcsán látogatott el Brémába. Hallgattam érdekes német kiejtését, és csodálkozva figyeltem a törékeny nőt fekete ruhájában. Jellegzetes frizurája nélkül talán fel sem ismertem volna. Ahogy az irodalmi Nobel-díj nélkül, szégyen, de talán nem is tudnám, milyen érdekeseket ír. Hallgattam a felolvasást és ittam a szavait.

A felolvasást nagyjából félórás beszélgetés követte. Az új könyvének alkotási folyamatáról beszélt sokat, külön teret szentelve a szavaknak, egyes szavaknak és azok értelmének. A piros nem szeretett, a pepita gyűlölt szó számára. Mindkettőhöz életrajzi vonatkozások miatt viszonyul ilyenformán az írónő. De mindezt amolyan életvidám, néha kissé kesernyés humorral mesélte e szívjószágnak, azaz szeretetre méltó személynek tűnő alkotó. Aki nem tudta, és talán nem is akarta megkerülni a Ceaușescu vezette Románia történeteinek, fájó élményeinek a felelevenítését. A kilátástalanság, de az emberek közötti szolidaritás megléte rajzolódott ki a szavaiból, amint az általa átélt egykori munkakörülményekről mesélt. A rövid beszélgetés folyamán végig lenyűgözve hallgattam hosszú, gyönyörűen komponált mondatait, az ittenihez képest másfajta német akcentusát. Megdobbant kisebbségi együttérzésem, amikor szóba hozta, hogy nem teljes értékű tagja a román kultúrának, mivel ő német kultúrkörnyezetben nőtt fel, a román nyelvet nagyobb gyerekként tanulta meg. És mégis megpróbálkozott románul is alkotni – mondta –, mert szerinte a Vater telefoniert mit den Fliegen-benalkalmazottkollázstechnika jól, sőt jobban működne románul, mint németül. Kiváló román nyelvtudása ellenére azonban valamiért nem állnak össze a szövegek. Gyanítom, hiányzik hozzá az anyanyelvi német szavakkal való bensőséges kapcsolata. Vegytiszta romániai kisebbségi állapot.

A második felolvasás alatt már alig bírtam a nagyon érdekes szövegekre figyelni annak ellenére, hogy a szövegek érdekfeszítőek, s a nyelv hangzása csodálatos volt. Mégis sokkal inkább izgatott engem a hamarosan sorra kerülő dedikálás. Megannyi elképzelés kavargott bennem arról, hogy mit szól majd Herta Müller, ha azt hallja: Für Orsolya Antal und Lóránd Silye aus Klausenburg, Siebenbürgen. Ugyanis ezt szerettem volna a könyvbe, amelyet az egész találkozás alatt nem adtam ki a kezemből, vele beíratni. Néha azt képzeltem, felnéz és elmosolyodik majd, a másik pillanatban meg azt, hogy nem fog történni semmi. Miközben tépelődtem magamban, egyszer csak elköszönt az írónő, s olyan szerényen, mint ahogy bejött, távozott.

Az emeleten 60-70-en állhattunk sorba dedikálásra várva. Izgalmam egyre nőtt, de amikor egy kedves hölgy határozottan közölte, hogy személyenként csak egy darab könyvet dedikál a művésznő, kezdtem rosszat sejteni. A mellettünk álló úr, látva, hogy ketten állunk egyetlen darab könyvvel, rögtön megkért, hogy dedikáltassunk neki egyet, mert neki több is volt. Vállalnánk, mondtunk neki egymás szavába vágva, de mi egy rövid sort szeretnénk ráíratni könyvünkre, és ezért ketten akarunk egyszerre odaállni. „Egy rövid sort?” – nézett ránk értetlenkedve az úr – „De hát csak aláírja a könyvet, annyi az egész, nem ír semmi személyre szólót.” Teljesen leforráztak ezek a szavak. „Mégis megpróbálom” – válaszoltam bizakodva. Azért gyorsan kihúztam a vezetékneveinket az előkészített papírlapról, és a Klausenburg-ot is töröltem a fejemben jól kigondolt szövegből. Azonban az új szövegem is kérészéletűnek bizonyult, mert ahogy látótávolságba kerültem, és konstatáltam a dedikálás futószalagszerű, személytelen voltát, elkeseredtem. Odaléptem az asztalhoz, a segéd elvette kezemből a könyvet. Oda tette Herta Müller elé, aki anélkül, hogy felnézett volna, egy golyóstollal gyors aláírást kanyarított a fehér lapra. Ekkor egy pillanatra felnézett szomorú szemeivel, és közelről láthattam arcát, jellegzetes hajviseletét. De egy gyors pillantásnál tovább nem tekintettem rá, én meg gyorsan elkaptam a könyvet, elrebegtem a „Vielen Dank”-ot, és szomorúan továbbléptem.

A könyvet, benne Herta Müller kézírásával, azóta nem nyitottam ki. Egy pici mítosszal lettem szegényebb, és az színpadon hallottak kissé átértelmeződtek. Meglehet, egy túlérzékeny olvasó vagyok, de lehet, hogy nem a Herztier lesz az első német nyelvű irodalmi élményem.

Reklámok