Átvert minket a dada

Címkék

, ,

Elmentünk az este egy dadaista filmre a moziba. Merthogy idén 100 éves a dadaizmus, s ezt egy hónapokon át tartó rendezvénysorozattal ünnepelték itt, Brémában. Az első dadaműsort véletlenül pillantottam meg egy programfüzetben, így véletlenül, mit sem sejtve mentünk oda. A műsor azonban, amelynek tartalmát a nézők dobókocka-dobásai határozták meg, nagyon kedvünkre való volt. Noha az első pillanattól az utolsóig feszengnünk kellett, lévén, hogy utolsó percben érkezve beültettek kettőnket a terem kellős közepére a művészek közé, így aztán végig izgulhattunk, hogy minket is bevonnak, s az egy dolog, de mi lesz, ha netán nem fogjuk érteni, mit akarnak tőlünk. De nagy baj végül nem lett, Lor mindössze egy kórusban kellett szerepeljen, de amolyan fordított kórusban: a kórustagok betűkártyákat kaptak, azt tetszés szerint kellett felmutatniuk, s a karmester végül elénekelte, eláriázta, eljajongta a betűket. Felolvastak az Isteni színjátékból is halandzsanyelven, meg volt mindenféle furcsaság, amit én eddig csak tanítottam, de látni sose láttam.

IMG_20160304_213905.jpg

Mivel a dadát és Tristan Tzara-t magunkénak éreztük, az este már tudatosan választottuk a rövid dadaista némafilmeket. Az első, amiről nem tudnám megmondani, miről szólt, még lement valahogy. De a többi film meg a lejátszó nem akart indulni. A pasas, aki zongorán kellett volna kísérje a némafilmeket, egy darabig egy improvizált performance-szal palástolta a technikai hibát, de a képernyő aztán már idegesítően hosszan volt zöld. Kiderült, technikai malőr miatt nem megy a vetítés, várni kell. A zongorista magyarázkodott, technikusok jöttek, bejelentéseket tettek, türelmet kértek, de a film nem ment. Már egy órája ültünk a sötét nézőtéren, közben ingyen italt is felajánlottak. Ekkor aztán én, a vájt fülű, kételkedve abban, hogy egy német moziban ilyesmi megtörténhet, és emlékezvén egy régi Goldoni-darabra, ahol a színészek eljátsszák, hogy összevesznek és nem játszanak tovább – rájöttem: ez csak átverés. Maga ez a másfélórás ottülés a sötét nézőtéren egy zöld képernyő előtt – ez maga a dada. Erről sikerült meggyőznöm a mellettem ülő német arcokat is, egy kedves német párt. ,,Ez a show része, ez maga a show!” – mondtam nekik, felvilágosítva őket arról, mi a tényállás. A hölgy is bólogatott, mesélte, neki is beszéltek az ismerősei valami dadaestről, ahol aztán mindenki ideges lett a végére, a zongoristát majdnem megverték. Ebben a megnyugtató tudatban aztán jól elvoltunk, vártuk, hogyan tovább.

De a csattanó elmaradt, s így maga a dada is. Majd két óra várakozás után nagy szégyenkezés közepette kértek bocsánatot a művészek a baki miatt, de a filmet nem lehetett levetíteni. Nem volt semmi perfomance, semmi átverés. Mármint igen: mert én azt hittem, átvertek, közben meg azzal vertek át, hogy nem vertek át. Mit lehet tudni ezeknél az avantgárd cuccoknál? Az viszont mindenképp érdekes volt, hogy a nézők, akik velem ellentétben hitték a hibát, nem hagyták el a termet, hanem végig ott ültek, röhécseltek, bátorították a zongoristát. Egyetlen nyanya hagyta el a termet mérgében. Talán maga a dada. S a végén, ahelyett, hogy jót puffogtak volna, amiért ezzel, a semmivel telt a szombat estéjük, kedvesen mosolyogtak, s még vigasztalták a művészt: eljövünk újra legközelebb! Két óra hisztériamentes várakozás, megőrzött nyugalom és egy 10 eurós jegy utáni nem-felháborodás – vajon ez sem átverés?

Reklámok